Bleach kalandra fel!-3.Fejezet

Fejezet 3
III. Gyengélkedőn

- Mit csináljunk vele kapitány? – kérdezte Chojiro-san.

- Vigyék a gyengélkedőre. Ha felébredt, tájékoztassanak róla! – mondta Yamamoto, és megfordult. – Mayuri taicho, magát várom az irodámban, amint felébredt a lány – mondta, és megindult az ajtó felé. A kapitányok és hadnagyok utat engedtek neki, aztán még egy darabig Hinekot bámulták, amíg Unohana taicho nem cselekedett.

A negyedik osztag gyengélkedőjén:

Olyan nehéznek érezem a testem. Fáradt voltam. Pislogtam párat és körbenéztem. Igen ezt a helyet felismertem, a negyedik osztag gyengélkedője. Sóhajtottam egyet és lassan felültem. Csak én voltam a szobában.  Benéztem a takaró alá, egyszerű fehér haori féleség volt rajtam. Még mindig jobb, mint nálunk a kórházi ingek, amelyekből elől-hátul kint van valamid. Lassan felültem az ágyon. Jobbra nem gondolva felálltam, és megindultam az ajtó felé. Félúton összeestem nem kis zajt csapva. Az ajtó kivágódott én meg odakaptam a fejem. Hanatarou Yamada sietett be rajta és rögtön mögötte Zaraki taicho.

- Nem szabadott volna még felkelnie – közölte velem Hanataro. Az egyik karom alá nyúlt hősiesen, hogy majd ő felemel, de nem nagyon sikerült neki. Zaraki taicho segített neki, így vissza tudtak ültetni az ágyra.

- Köszönöm, Hanataro-san! Köszönöm, Zaraki taicho! – mondtam, a párnámat kicsit feltornyoztam és visszaborultam az ágyba, és állig felhúztam a takarót.

- Te tudod a nevem? – kérdezte Yamada-san.

- Igen. A neved Hanatarou Yamada - mondtam és ránéztem. Ekkor egy rózsaszín hajú lány shunpot használva ugrott Zaraki vállára.

- Szia! – mondta mosolyogva.

- Szia, Yachiru-san! – mondtam szintén mosolyogva.

- Chan. – mondta és ráugrott olyan Garfield ágyúgolyós módon az ágyamra.

- Yachiru-chan – Két kezemmel szívecskét formáltam és azon keresztül néztem rá.

- Hogy hívnak? - kérdezte Yachiru. Ez alatt Zaraki odahúzott magának egy széket egész közel az ágyamhoz.

- Hineko Toushi – mondtam, és biccentettem mindhármuk felé egyet-egyet.

- Hanataro, küldj egy pokollepkét, hogy Hineko-san felébredt – Hangzott el a teremben Zaraki dörgős hangja.

- Most ti vagytok őrségben? – kérdeztem Yachirut.

- Igen! Óránként váltják egymást az osztagok – visszaugrott Kenpachi vállára. Milyen kis izgága, teljesen, mint a sorozatban.

- Mit? – kérdeztem vissza, mert nem igazán értettem, mit mondott az előbb Yachiru. Legalább annyi előnye volt ennek a hercehurcának, hogy tökéletesítsem a japán tudásom, meg ne legyek egyedül. Végül is a szüleim úgyis elutaztak.

- Óránként váltják egymást az osztagok – ismételte el Zaraki.

- Köszönöm taicho, csak tudjátok, nem vagyok japán és nem mindent értek. - Pislogtak egyet-kettőt.

- Neko-chan! – szólított meg Yachiru. – A kiejtéseden nem hallatszik – mosolygott rám. Mint egy vadalma. Szép piros, akarom mondani rózsaszín vadalma.

- Köszönöm, ezt bóknak veszem – Hátradőltem a párnán.

Egy darabig még csendben ültünk így.

- Neko-chan, mi most megyünk és hagyunk pihenni. – mondta Yachiru. Egy aprót bólintottam még a fejemmel, és félálomban már csak azt hallottam, hogy elhúzzák az ajtót, azután elnyomott az álom.

Mikor felébredtem, verőfényes napsütés áradt be az ablakon. Körbenéztem a szobában. Egyedül voltam. Már sokkal jobban éreztem magam. Könnyebben mozogtam, jobb volt közérzetem. Akkor rájöttem, hogy ez biztos annak tudható be, hogy ebben a világban vagyok. Most rám is azok a szabályok vonatkoztak, mint itt mindenki másra. Felálltam és az ablak felé fordulva elvégeztem pár nyújtó gyakorlatot, és ezalatt észre sem vettem, hogy valaki bejött a szobába.  Megfordultam és megláttam a látogatómat.

- Üdvözletem! – mondta hidegen. Igen, ez Ő, Hitsugaya Toshiro. Emlékszem, hogy régen miatta választottam a nevemet, mert az ő neve is olyan cool, és az enyém is lehetne épp annyira cool, mint az övé.

Üdvözlésképpen meghajoltam.

- Jó napot, Hitsugaya Toushiro taicho! – Ismét meghajoltam, de ez már inkább egy biccentésféle volt. Az animében mindig is kisebbnek néztem, de így most körülbelül egy magasak lehettünk. Valószínű, a többiek is magasabbak, mint amekkorának gondoltam őket. Leültem az ágyam szélére és a taichonak rámutattam arra a székre, amin még pár órával ezelőtt Zaraki-san ült. Helyet foglalt. Egyenesen a tekintete rám szegeződött. Élőben még szebb szemei voltak, mint az animében. Azon gondolkoztam, hogy ha egyszer felnőtt lesz, a csajok biztos bomlani fognak utána. Rá mosolyogtam.

- Szóval, most ön és Matsumoto-san őrködik, ha jól gondolom – Próbáltam kicsit beszéltetni a taichot.

- Igen – Hát, ez igen tartalmas válasz volt.

Lenéztem a kezeimre és a tenyeremet kezdtem el vizslatni jobb szó híján. Még mindig fájt egy kicsit és foltokban vörös volt. Ahogy a tenyeremet vizslattam kicsit felsandítottam és láttam, hogy Shiro-san is a tenyeremet nézi. Felemeltem vele szembe és meglengettem őket. Kicsit úgy, mint a süket taps.

- Nem valami szépek. – mondtam.

- Biztos még fáj – mondta kicsit együtt érző tekintettel, de a hangja ugyanolyan maradt, mint eddig.

- Semmiség! Mondjuk, ha lenne, erőm legszívesebben mészárszékre küldeném Mayurit. Nem is érdemel meg semmilyen tiszteletet – ismét találkozott a tekintetünk. - Elszakított az otthonomtól az a patkány. Nem is értem, hogy lehet valaki ennyire érzéketlen! – Talán az utolsó mondatot nem kellett volna mondanom, lehet, hogy kicsit magára vette Toushiro, mert lehajtotta a fejét.

- Szóval, ez történt – Ismét rám nézett, de nem a szemembe, hanem az arcvonásaimat nézte.

- Igen.

- Majd hamarosan, Hanataro hoz ruhát neked, és el kéne jönnöd velünk, mert különleges tanácskozást hívtak össze – Felállt a székről. – Matsumoto már elküldte a pokollepkét, arról hogy felébredtél.

- Igen, köszönöm! – mondtam és biccentettem felé. Kicsit kezdett idegesíteni, úgymond a tiszteletmutatás egy bizonyos fokának kifejezése. Ezek a japánoknak biztos mindig fáj a nyakuk.

Elindult az ajtó felé.

- Toushiro-san, megkérhetném valamire? – kérdeztem kiscica szemekkel ránézve. Kicsit meglepődve fogadta a nézésemet.

- Mi lenne az? – kérdezte.

- Ha visszajössz, nem hoznál nekem valami könyvet, bármilyet, taicho – Most volt az ittlétem alatt, ha jól emlékszek az egyetlen, hogy letegeztem valakit, leszámítva Yachirut.

- Rendben - Kiment az ajtón, és rögtön Hanatarou jött be egy kupac ruhával meg étellel.

- Szia, Hanataro-san! – köszöntem rá az idegenre.

- Hineko-san – Hajolt meg, aminek a következménye az lett, hogy a ruhák lepotyogtak a földre. Én készségesen felugrottam és összeszedtem őket, majd az ágyra raktam.

- Nyugodtan szólíts Neko-channak – mosolyogtam. Végül is, ha már Yachiru Neko-channak nevezett el, miért ne szólíthatnának így a többiek is?! - Cica – mondtam hangosan a saját nyelvemen a nevem jelentését.

- Tessék? – kérdezte Hanataro.

- Semmi - mondtam.

- Nyugodtan ebédelj meg, és öltözz fel. Matsumoto-san és Hitsugaya taicho kint fognak rád várni – Letette az ételemet egy éjjeliszekrénynek látszó állványra.

- Köszönöm, Hanataro-san! – mosolyogtam rá, ahogy kiment.